Mindeközben Ázsiában

A szuperzöld Longsheng rizsteraszok - Kína

2018. január 19. - Mindeközben Ázsiában

17_1.jpg

Chengduból újra hálófülkés vonatra pattanva indultunk a rizsteraszok felé. A vonaton hatalmas buli hangulat volt, hisz volt olyan fülke, ahol 4 fő helyett legalább 10-en tömörültek és szotyipartit tartottak. Persze ez a paplanos kényelem nem volt jellemző az egész utazásra. A hálófülkés vonatról közel 16 órás utazás után szálltunk le, majd a helyi Übert ismét letesztelve, egy másik állomásra gurultunk át, ahonnan gyorsvonattal 300km/órás sebességgel végre elérkeztünk Guilin városába.

Fullasztó meleg váltotta fel a kellemes chengdui klímát. Abszolút nem számítottam erre a melegre közel 1300 km után. Tikkasztó napsütésben, árnyék után kutatva csak vártunk a buszunkra, amely „apró” késéssel érkezett az állomásra. Még fel sem fogtam, hogy egy tragaccsal kell majd utaznunk, amire tényleg szó szerint feldobtam magam, mikor a mellettünk lévő kínai lánytól megtudtuk, hogy a hely ahova megyünk innen még közel 3 óra (jegy 1400 Ft). Elképedve néztem (aki ismer tudja, hogy forgattam a szemem), hogy na ebből mi lesz. A vízmennyiség ami nálunk volt ennek az útnak egy részére lett volna elég, de gondoltam ez az út sem lehet majd annyira rossz, mint mikor Indiában 1,5 liter vizet elfogyasztva 5 órán keresztül ültünk a buszon megállás és „pisiszünet” nélkül. Mindegy, elindultunk, én meg lelkileg kezdtem magam a gondolathoz szoktatni, hogy egy fapados járattal megyünk tovább. Elég nehéz volt, hisz már pár méter után a vesémet is lerángatták a busz kerekei. Hirtelen megálltunk és átpakoltak minket egy 40 fős buszba, amiben már közel 60-an kínai ült, így esélyünk sem volt a hátizsákokat lent elraktározni. Levegőt kapkodva az utolsó ülésekre, szó szerint csomagok közé bepréseltük magunkat és imádkozni kezdtünk. A Dél-Kínában elhelyezkedő Longsheng rizsteraszokhoz tehát elég kalandos útvonalon értünk el, de megérte! Szerpentines utakon, nemzeti parkon át, végig egy folyó mentén, miközben a hegyeken fel és le Forma1-es versenyzőket megszégyenítő módon vezetett a sofőrünk.

Közel 2 óra után, mikor már a torkom sem éreztem a szomjúságtól és a mosdó gondolatatát kergettem végre megállt a buszunk és fellélegezve leszálltam, hogy megérkeztünk. De nem!

A rizsteraszokhoz egy nemzeti parkba szóló belépőt kellett venni (kb. 3000 Ft/fő). Tehát még csak a nemzeti park bejáratához értünk. Innen a buszba visszapattanva még tovább szenvedtünk a főbejáratig, ami innen nem pár méter volt.

A késő délutáni órákban érkeztünk a főbejárathoz, már a buszról is lehetett látni a tradicionális ruhába öltözött idős asszonyokat, akik kosarakkal a hátukon a busz oldalában sorakoztak. Én még mondtam is, hogy milyen cukik, biztos ránk akarnak sózni valami szuvenírt és persze nem veszünk semmit. Leszálláskor sem fogtam fel, hogy mit is akarnak, mert kb. azon gondolkoztam, hogy hol vannak azok a férfiak akikről olvastuk, hogy majd segítenek felcipelni a csomagjainkat. Aztán leesett, hogy ezek a nyomuló apró, törékeny kis asszonyok, azok a bizonyos erős férfiak, azaz ők lesznek a helyi sherpák. Jobbra néztem a kapu irányába, majd szememmel a hátizsákokat lestem, mikor edzőtermekbe járó nőket megszégyenítő módon egy idős, vézna asszonyt úgy láttam elrohanni a kosarába helyezett gurulós bőrönddel(!), hogy köpni nyelni nem tudtam. Közben már ketten álltunk és tanakodtunk, hogy mi legyen (igazából a nők látványa zavart meg minket). Legjobban egy edzett asszony tolongott. Így megegyeztünk a hosszú utazás után egy hátizsák felvitelében (2000 Ft), amit szerencsére kb. negyedúton a kis stramm sherpa férje vett át.

A közel 1100 méteres magasságban lévő rizsteraszok egy része gyaloglás helyett felvonóval is megközelíthető. Szállásunk mondanom sem kell a hegy közvetlen csúcsán helyezkedett el egy pár házból álló apró faluban. Persze ide a felvonó pont nem ment, tehát ennyi utazás után hulla fáradtan őrült napsütésben felpakolva elindultunk a hegytetőre. Kínszenvedés volt, úgy érzetem közben meghalok, majd a csurdogáló patakot látva ismét feltámadok, pedig a több kilós nagy zsákot nem is én vittem.

Mint a hangyák a fű között kb. ilyen érzéssel mentünk a kijárt ösvényen. Néhol volt egy-két túlméretezett szétesett lépcső, de a teraszok között tényleg olyan érzésem volt, mintha én lennék Frodó és valahol elhagytam a gyűrűt, ami azt a bizonyos erőt adná, hogy eljussak a hegycsúcsra.

Felértünk és persze az utolsó pár méter volt a legkegyetlenebb, de ezt biztos azért tudtuk csak megtenni, mert a sherpától kaptunk egy kis mandarint. Azonnal megszerettem ezt a gyümölcsöt, hisz totál más mint amit nálunk lehet kapni. Kinézetre olyan zöld mint a lime, de a belseje sokkal lédúsabb mint az otthon ismert mandarin. Így innentől kezdve bárhol jártunk/járunk ezt a mandarint kerestem és keresem.

Szállásunk igazi tradicionális stílusban épült, ahogy az összes többi ház is itt. Mivel tényleg minden fából volt, azt is lehetett hallani mint később kiderült, ha valaki a folyosón sétált. Viszont ezeket a zajokat azonnal ki lehetett iktatni, amint az ember az ablakon keresztül kinézett és úgy érezhette magát ismét, mint egy rizsszem a rizsföld kellős közepén. A látvány a szobából is pazar volt, de kilépve és felgyalogolva a csúcsra igazán páratlan látkép tárult elénk.

Szerencsére a legjobb időszakban érkeztünk a teraszokhoz, ahol 2 éjszakát töltöttünk. Ennek fő oka az első estén csak az utazás fáradalmainak kiheverése volt, másnap pedig egy rizsföldek bejárására koncentrált napot tudtunk beiktatni.

A rizsteraszok között néhol fel-felbukkan egy kis település, mint a miénk, a közel 60 fős Ping'an. Ezeknek egyetlen iskolájuk és központjuk van, lent a főbejárat közelében. Így le a kalappal a kis srácok előtt akik télen, nyáron, esőben, fagyban, napsütésben megmásszák naponta akár többször is ezeket a teraszokat.

Hogy miből élnek az itt élő emberek? A nők ebben a szezonban főleg a cipekedésből. Ezért is lett volna ciki visszautasítani őket. Sokan szőnek mindenféle női csecsebecsét. Meg kell mondanom gyönyörű színeket használnak, minden olyan vidám, mint amilyenek az itt élő emberek is. Egyébként a nemzeti parkhoz szóló belépőjegyet a buszszolgáltatók és az utazásszervező cégek rakják zsebbe az itt élő emberek helyett.

A rizsnek különböző szezonjai vannak. Az ültetésnél (évente kétszer) mindenki csak a rizsföldeken tartózkodik. Ilyenkor szép sorokba kézzel egyenként rizscsokrokat ültetnek, majd amikor aratás van ismét mindent kézzel szednek le.

07.jpg

Vicces volt azért, hogy a kínai mandarin nyelvet egy öregúr is megértette. Nem csoda, hogy 3 napban csak ő hozzá mentem gyümölcsöt venni. Tényleg úgy képzeljük el ezt a területet, hogy itt csak pár faház van, néhol egy egy fa, de alapból mindent a rizs ural. Semmi mást nem termesztenek. Sem zöldséget pl. paradicsom, uborka vagy hagyma sem gyümölcsöt, konkrétan: semmit. Ja de a chillit, de ezt is elvétve. Nincsenek kertek, ahol bármi teremne. Így minden nap az öreg is lemegy a főbejáratig, ahol felpakolja a ládáját mindenféle gyümölcsökkel és egy rúdra szerelve a vállán cipeli a másik falvakba. Reggel hajnali 4-kor elindul és este 8 után sötétben érkezik vissza a saját falujába a majdnem üres ládákkal. Állatokat viszont tartanak, hisz tyúkok, disznók és kacsák voltak majdnem minden háznál ketrecekbe zárva.

A Longsheng rizsföldek látványa a zöld minden árnyalatában hihetetlen nyugalmat adnak. Megkönnyebbülten álltam másnap estefele a teraszoknál, ahol épp egy izraeli pár mászott fel, arckifejezésüket látva tehát nem csak mi szenvedtünk. Nem is értettem, hogy tudnak másnap máris visszamenni. Semmi értelme sincsen, hisz nem is látják se napfelkeltében se  napnyugtában a rizsföldeket. Így abszolút nem lehet élvezni az ittlétet.

Sötétedés után mintha elvágtak volna mindent. Mivel a falu pár házból állt és közvilágítás sem létezik, így csak a házakból szűrődött ki fény. Néhol fel-felbukkant egy kis fény a földek között, amik a későn érkező turisták fejlámpás fényei voltak. A szállás teraszáról néztük a csillagos eget és mintha egy fekete függöny választott volna el mindent az égbolttól. Misztikus volt, hisz a világítás már nem ért el a földekhez, így olyan volt, mintha egy színház színpadját nézném az igazán friss nyárias levegőben.

Az ottani konyha a rizs mellett főleg tofu, zöldségek és csirkehús kombinációjából állt. Nagyon finom ízeket ismertünk itt meg, amik teljesen eltértek az ismert kínai fűszerektől. Nem voltak csípősek az ételek, hisz itt inkább a zöldségek alapízeire helyezték a hangsúlyt és wokban sütöttek mindent. A helyi bambuszban sült rizs is egy különlegesség, amelyet nyílt tűzön sütnek. A bambuszba a rizs mellett különböző fűszereket, zöldséget és húst is tesznek. Nekünk viszont azonnal a rizsbor friss mustjának édeskés fanyar íze lett a kedvencünk. Frissítően hatott a nap bármely szakában a mászások után.

Ami még nagyon érdekes, hogy a helyi nők fekete rakott szoknyát hordanak. Földig érő fekete hajukat hatalmas turbánként összetekerik és így mászkálnak a hátukra kapott nagy kosarakkal. A földig érő haj tényleg nem vicc! A Ping'an településen élő nők haja még a Guinness Rekordok könyvébe is bekerült, mint a világ leghosszabb hajú települése. A nők a hajukat életük során csak egyszer vágják le, amikor betöltik a 18. életévüket. A levágott hajat megőrzik, ápolják és egy kontyot készítenek belőle. A nők fején lévő hajturbán hatalmas. Ennek az az oka, hogy 3 kontyból tevődik össze. Az egyik a saját hajuk, amit minden reggel feltűznek. Erre rárakják a gyerekkori kontyot, majd ennek a tetejére jön az a darab, amit a napi kihullott hajból raknak össze. Sajnos kibontott hajú helyi asszonnyal nem találkoztam, de ennek ellenére meg tudtam közelebbről is lesni ezeket a fejdíszeket. Bele sem gondolok, hány kilót cipelnek minden nap a fejükre rakva.

A hegyről lefele menet a főbejárat közelében pont egy magyar csoporttal találkoztunk, akik csak egy fél napos kirándulásra érkeztek a teraszokhoz. Eleve fél nap volt az utazásuk, így ismét értetlenül álltam. Szinte több pénzbe is kerül, ha valaki csak egy 1 napos kirándulásra megy ide, mellette semmit sem lát úgy, mintha ott aludna és csak rohanás és kifáradás az egész. Két éjszakát mindenképpen iktassunk be, ha erre járunk és a nagyobb hátizsákokat értékeink nélkül a nemzeti park bejáratánál lévő megőrzőbe (800 Ft/csomag) adjuk le. Persze ezt mi csak a visszaúton tudtuk meg, hogy van ilyen lehetőség.

A teraszokat elvileg meg lehet közelíteni más úton is. Biztos vannak olyan szállások is, amikhez terepjárókkal viszik fel az ideérkezőket, hisz láttunk bekötőutat is a hegyen. A legközelebbi (kb. 100km) nagyvárosból, Guilinból tényleg taxi vagy busz az, ami elviszi a nemzeti parkba az embert.

Az időszakokra viszont érdemes figyelni, hisz a rizsföldek is akkor nyújtanak igazán páratlan élményt, ha zölden virítanak és nem kopáron láthatóak. Télen is biztos szép lehet a táj, hisz havazik és elég hideg is van ilyenkor a hegyekben. Én mégis jobban örültem inkább ennek a kánikulának, ami minket itt fogadott.

20.jpg

Puszi Haza!