Bangkokból kb. 2 órás repülőút vezet Mandalayba. Az Air Asia gépén még egy kis szendvicset is osztottak és mire az ember betömi magába és kitölti a vízum papírt, már landol is a gép a kis vidéki reptéren. Taxik sorakoznak és a sofőrök azonnal kedvesen, nem tolakodva, de cipelik is a csomagokat. Beülve az autóba már éreztem, hogy bizony ez a Mandalay nem lesz egy hatalmas metropolisz és valami igazán más vár majd itt ránk az előző ázsiai országokhoz képest.

Thaiföldön a buddhista templomavatás picit más, mint nálunk mondjuk egy katolikusé, hisz itt az egész egy közel egy hetes ceremóniával ér fel. A templom, azaz helyi nyelven „wat” köré rengeteg fehér virágot (főleg jázmint), pénzfűzért és különböző kis szobrokat helyeznek el. Naplementét követően a templom már messziről világít a sok égőtől. Leírhatatalan meghitt hangulatban zajlik az egész műsor, főleg sötétedés után.

Bár Laosz az egymillió elefánt országa néven vált ismerté, azért jó tudni, hogy sajnos Laoszban már messze nincsen ekkora populációja az ázsiai elefántnak. Jelenleg kb. 1300 elefánt él már csak Laoszban, amiből közel 500 példány fogságban él. A szabadon élő elefántok száma sajnos évről évre rohamosan csökken a vadászok és az élőhelyük kitermelése miatt. Egyre több területen vágnak ki erdőket, építkeznek, szállodákat húznak fel a vadonba olyan helyekre, amelyek az elefántok számára menedéket jelentettek eddig.

Sosem bírtam a szerpentines utazást, de ami Vang Vieng és Luang Prabang között van, az nem is szerpentin! Bár sok helyen a látvány lenyűgöző, mégis a két várost egy hatalmas hullámvasútra emlékeztető szakasz köti össze. Mikróbuszunk elég jól haladt a kanyarokban, igaz senki sem bírta az utazást. Szégyen szemre csak a két és öt éves kisgyerekek, akik végig tabletet nyomkodtak. Így hatalmas sóhajt vettünk, mikor buszunk bekanyarodott Luang Prabang egy kis utcájába és megállt. Bele sem mertem gondolni abba, hogy sokan ezt a szakaszt éjszakai busszal teszik meg Vientiane-ból (kb.200km) és méghozzá megállás nélkül. Szerintem azok az emberek repkednek a nagy buszban jobbra-balra.

Ázsia egyik legvadabb bulihelye mára már inkább csak a kiránduló emberek fellegvára. A party hangulatra, ami ezt a várost még pár éve jellemezte, kb. csak az itt maradt pár mezítlábas hippi emberke emlékeztet.

Laosz azaz a „Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság” fővárosa Vientiane nem szépítem: egy pici és poros főváros. Egyáltalán nem érződik sehol sem az eredeti jelentése, azaz a "királyi szantálfa erdeje " illetve a "Hold városának" jelzője. Budapest ehhez képest kész metropolisz. Közel 200.000 fős lakosával közvetlenül a thaiföldi határ mellett első látásra cseppet sem egy főváros hangulatát tükrözi.

Ázsiai országokban az újév is más napra esik, mint nálunk. Persze szilveszterkor itt is volt buli, meg a kínai újévkor is röpködtek a thaioknál a tűzijátékok meg a petárdák, de az áprilist a helyiek sokkal jobban várják, mint bárki más, hisz akkor van itt a 3 napos újévi ünneplés. Az újév nem csak Thaiföldre vonatkozik, hanem Laoszban, Kambodzsában, Sri Lankán, Myanmarban de még a kínai Yunnan tartományban is most van az újévi ünneplés.

Itt a szigeten az egyik legnagyobb kultúrprogram a Muay Thai bokszmérkőzés.

Mivel őszintén szólva lövésem sincsen a Thai bokszról és az interneten is mindent meg lehet találni róla, én csak azt tudom leírni, ami itt történt minap egyik késő este.

A mérkőzést megelőzve egy hangosbemondós autó járja napokig a „hatalmas” sziget pár utcáját és mindenkit arra buzdít, hogy menjen a mérkőzésre. Ez a több ezer éves küzdősport elég nagy dolognak számít itt Thaiföldön és persze nagyobb felhajtás keretében zajlik, mint nálunk egy focimeccs. 

Guilinból a 490 km távolságra lévő nagy népi Kína határához (Shenzhenig) legegyszerűbben ismét a nagysebességű vonattal lehet eljutni. Röpke 3,5 órás vonatozás után Shenzenben - szó szerint egy határátugrással - azonnal a hong kongi metrón találtuk magunkat.

A Makha Bucha az egyik legjelentősebb vallási ünnep, amelyet Laoszban, Kambodzsában, Burmában és Thaiföldön is megünnepelnek. A buddhista ünnepet minden év 3. teliholdjának napján tartják, ami idén pont a mai napra azaz mácius elsejére esik.

Rizsteraszos kalandos utazásunk visszafele már kényelmesebb volt. Egy idő után a rizsföldek és a hegyvonalak látképét síkság váltotta fel, amelyet rövid időn belül mindenhol hatalmas sziklák vettek körül. Aki netán már járt a vietnami Halong Bayben, annak ismerős érzést mutatok be, hisz a síkságból, mint a cukorsüvegek úgy nőttek ki ezek a mészkőszirtek. Hatalmas csúcsos formájukkal azonnal meseországba repítettek minket is.

Chengduból újra hálófülkés vonatra pattanva indultunk a rizsteraszok felé. A vonaton hatalmas buli hangulat volt, hisz volt olyan fülke, ahol 4 fő helyett legalább 10-en tömörültek és szotyipartit tartottak. Persze ez a paplanos kényelem nem volt jellemző az egész utazásra. A hálófülkés vonatról közel 16 órás utazás után szálltunk le, majd a helyi Übert ismét letesztelve, egy másik állomásra gurultunk át, ahonnan gyorsvonattal 300km/órás sebességgel végre elérkeztünk Guilin városába.

Mivel Kína méretéből adódóan több tartományra oszlik, így a kínai konyhát is tartományok szerint lehet megkülönböztetni. Nyolc ilyen tartomány van, amely egyfajta különleges kulináris utazásra viszi a Kínába látogatókat. Minden tartománynak megvan a jellegzetes étele és íze, ami főleg a földrajzi fekvésnek tudható be. Számomra a szecsuáni konyha lett a legfelejthetetlenebb a kínai gasztronómiai kalandozásunkban és ennek természetesen a méltón híres fűszerezés a fő oka. A csípős ízekkel nem álltunk hadilábon eddig sem, hisz egy idő után az ember gyomra is hozzászokik, főleg Kínában a fűszerekhez, de azt a bizonyos chengdui chilis borsos ízt könnyek nélkül szerintem külföldi ember nehezen bírja elviselni.

Mivel Koh Tao szigetén sok az angolszász lakos, így a Karácsony is máshogy alakul majd itt, mint nálunk otthon.

Csengduban mindenhol ott vannak a kis fekete füles bocsok. Hol elrejtve:

hol a legnagyobb forgalomban:

Mikor a pandák földjére értem nem gondoltam volna, hogy lesz olyan milliós város valaha az életemben, ahol azonnal otthon is érzem magam. Mindig mikor megérkezünk egy városba a fáradtság, az éhség és a leszakad a vállam a hátizsáktól mondat hangzik el a számon. Chengduban biztos az apartmanunk is befolyásolta ezt az érzést, hisz belépve a lakásba mindenhol pandákba botlottunk, így már nem érdekelt a fáradtság.

Mivel októberi lány vagyok nagyon szeretem az esőcseppeket, a színes faleveleket. Itt maximum elszáradt pálmalevelek esnek le, viszont a monszun miatt sokat esik is, aminek azért örülhettem egy ideig, de azért a jóból is megárt a sok. Ma csak néhol derékig érő víz borított el mindent. Szuper mi? Én is így gondolom, mivel lövésem sincsen, hogy fog holnap beindulni a robogóm. 

Az agyaghadseregnek bár papíron Xi’an az otthona, a várostól mégis kb. 1 órára van és egy autópálya vezeti oda az odalátogatókat. Xi’an észak-keleti részén lévő vonatállomásnál jó pár busznál már várják a helyiek a hadsereghez utazó turistákat, hogy a távolsági buszon eligazítást tarthassanak az utasoknak. Most azt sem mondhatom, hogy ahova a sok fehér ember tart, arra kell menni, mert Kínában valahogy elvesznek a külföldi turisták. Szinte már felüdülés volt, ha más külföldi embert is láttunk néhol felbukkanni, hisz annyi helyi belföldi turista van, hogy tényleg kuriózum egy pár nem kínai. Persze az óvárosban vagy az agyaghadseregnél más volt a helyzet, ott mentek a csoportok idegenvezetőkkel, de bárhol jártunk Kínában ez a jelenség azért tapasztalható volt. Nem is csoda, hisz Kínában közel 1,5 milliárd ember él és ők is szeretnek utazni.

Jelenlegi lakhelyünk Koh Tao szigete a Thai öbölben van és mondhatni 3 pici faluból áll, hisz összesen 22 négyzetkilométer. Apró sziget, de a legszebb búvárparadicsom, ahol a mai napig előfordulnak akár 1,5 méteres teknősök is a vízben melletted úszva. Így nem is csoda, hogy a sziget neve igazából: Teknős sziget. Thai nyelven a Tao teknőst jelent.